Lassan tíz éve már, hogy megjelentek a „multiplexek” Budapesten. Ahogy terjedtek a bevásárlóközpontok, úgy szaporodtak a több termes filmcsarnokok is. Ámultunk-bámultunk, – mondhatnám: néztünk, mint Rozi a moziban – bemerészkedtünk, megismertük, megszerettük.

Attól függetlenül, hogy egy vagy tizenegy, egyenként minimum 6 teremet működtető központ szórakoztatta a budapestieket, legtöbb alkalommal erősen foghíjas nézőtéri kép fogadja a moziba látogatót. Nem sok minden változott az elmúlt majd’ egy évtizedben: a jegyárak inkább csak követik a gazdasági változásokat, a kínálat hasonlóan közepes, a pénztárosok továbbra is inkább mogorvák, a színvonal viszonylag stabil. Megszoktuk, mit nyújthat nekünk: sötét szőnyeg és szőrös fal, bordó plüssülések, inkább zsúfoltan, mint kényelmesen, és egészen biztos, hogy alulról gyalogolunk be - háttal a vászonnak, hogy az ember bámészkodás közben, popcorn-nal és kólával a kezében, tuti orra bukjon, de minimum a felét kiborítsa a mozieledelnek.

Legtöbben ezekre a részletekre gondolunk, mikor a "mozibajárást" emlegetjük. Bár van egy egyre szélesedő réteg, aki inkább preferálja az abszolút klasszikus, városi szlengül művészmozinak becézett, közösségi filmnézést. A képlet alapvetően hasonló: az otthoni tévénél nagyobb képernyőn szeretnénk megnézni, általában többedmagunkkal egy filmremeket. Fontos megemlíteni, hogy azért különbségekben is bővelkedik ez a típusú mozinéző-élmény. Egyes helyeken a legszembetűnőbb részlet, hogy a filmvászon beláthatósága korántsem kiegyenlített - vagyis csomó helyről nehezen látni a filmet. A szintkülönbség a legtöbb művészmoziban  köszönőviszonyban sincs a multiplexnél megszokottakkal, sokszor inkább egy középszerű színházban tapasztalhatókhoz hasonlít. Másik szembetűnő eltérés, a sokak számára elengedhetetlen pattogatott kukorica hiánya. Ami mindre elmondható, hogy jóval szűkebb környezetben, néha zavaróan közel kénytelen elhelyezkedni az ember filmnézés közben.

Na de mi is összefoglalóm apropója? Egy olyan, régen jóval népszerűbb, az elmúlt időszakban a rivaldafényből kikerülő mozipalota, amiről valljuk be, kicsit megfeledkeztünk. Ez nem más, mint a Corvin. A környék jelentősen kikupálódott: felhúztak mögé egy újabb bevásárlóközpontot, kicsit megtakarították az utcákat, egyre magasabbra pozicionálják a felújított épületekben kialakított közép-luxuslakásokat, mégsem érezhető jelentős hozzáadott érték a mozi számára. Pedig, csak be kell ülni egy filmre, és az ember úgy ámul-bámul, mint anno, az első mozifilm-élménykor. Nem is tudjuk már, mit nem kapunk meg a multiplexekben, mert annyira hozzászoktunk sztenderd adottságaihoz. Régi-új Corvin élményem a következő rácsodálkozásokból állt össze:

Mikor belépünk, egyből feltűnik, hogy fentről érkezel, szemben a vászonnal, vagyis  az első pillanattól kezdve látod a tényleg óriási vetített felületet. A székek között leheletnyi hézag lelhető fel, nem feltűnő, de pont akkora, hogy nem fog megzavarni szomszédod véletlenül (?) hozzád simuló könyöke. Amint leülsz, elér a következő pozitív sokkhatás: a kép gyönyörű. Éles, tiszta, színekben pompázik, és minden apró részletet kiad. Ehhez jön hozzá a félelmetes hangtechnika, ami arányaiban szintén nagyot dob a megélhető élményen. Ezeknél az igazán kritikus részleteknél érzed igazán, hogy Filmpalotába érkeztél. Kicsiny plusz, de maga az épület is mesés belülről, a falak díszesek, jó ránézni - még ha az idő nagy részét sötétben is tölti az ember. Megemlítendő még a mozicsemege minősége, – habár felmerült bennem, hogy ekkorra már kicsit elfogulttá váltam – a kukorica ugyanis különösen ízletesnek tűnt. Egészen más élményt nyújt, érdemes betérni egy filmre a Corvin Filmpalotába.